Rendezte: Andrew Niccol
Andrew Niccol nem csak rendezte, de ő maga írta is a történetet. Olyan fantasztikus filmeket tudhat magáénak, mint a Fegyvernepper, a Truman Show, a Simone és legújabb könyvadaptációja, aminek forgatókönyvét is ő írja a Host (Stephanie Meyer regényéről van szó – tévhittel ellentétben, ebben szó sincs vámpírokról, igazán jó könyv). A film főbb tudnivalóit már az előbbi kis válogatott bejegyzésben ismertettem, de frissítsük fel a többit is. Főbb szereplői közt van Justin Timberlake, Amanda Seyfried, Alex Pettyfer, Johnny Galecki (The Big Bang Theory Leonardja) és Cillian Murphy. Az ember attól félt ezt a színész parádét látva, hogy tán a rendező kompenzálni szeretne valamit a sok hírességgel. Barátnőmmel vettük a fáradtságot, rászántuk az IDŐnket és megnéztük a filmet. Vegyes érzelmekkel ültem be a moziba, de csalódnom kellett. Méghozzá igen kellemesen. Hihetetlenül jól sikeredett egy filmről beszélhetünk. A film eleje kicsit lassabb, mivel ugye be kell mutatni az alaphelyzetet, miszerint az új világban a pénz a fizetőeszköz. Mindenkinek a bal kezén van egy órája, ami 25 éves korában kezd el visszaszámolni 1 évtől. Innentől rajtad áll, mit kezdesz az időddel. Szépen elmész dolgozni és keresel magadnak minél több időt, hogy megélhess. Az egész világ időzónákra van osztva. Vannak szegényebb, de persze vannak gazdagabb időzónák is. Főhősünk, Will a 12-es, az egyik szegényebb zónában él. Ám egy nap találkozik egy emberrel, akinek egy évszázada van még hátra, de már unja az életét. Will megmenti Henryt az ádáz időrablóktól (ejnye, Alex Pettyfer), amiért Henry úgy dönt, elajándékozza Willnek a hátralévő idejét. Itt kezdődik a baj, ugyanis mire Will találkozik az anyjával, annak üt a végső órája és fia kezében hal meg. Will bosszút esküdik a gazdagok ellen, és serényen neki is lát, hogy ellopja, amit ők is csak loptak. Az egyik bálon találkozik Sylviával, aki ugyan még csak 2 éve 25 éves, de máris unja a gazdagok szörnyen unalmas, örök életét. Mikor Willt megtalálják az Idő rendészek, elrabolja Sylviát.
Történet szempontjából egy modernkori Bonnie és Clyde, vegyítve egy kis Robin hooddal. De mindez csak a film vége felé tudatosul az emberben. Nagyon szépen kidolgozott jelenetekkel gyönyörködtet minket a rendező, a romantikus jelenetek is épp csak annyira romantikus, amennyire nagyon muszáj. Az első nagy csókjelenetnél például nincs semmi lassítás, semmi romantikus zene, csak a csókot látjuk pár pillanatig, aztán BUMM! robog is tovább a film. Az akció jeleneteknél végre mindent láthatunk, és nem rángatják úgy a kamerát, mintha épp földrengés lett volna Hollywoodban. Ugyan nincsenek látványos karambolok, vagy robbanások, mégis nagyon pörgősek és jól koreografáltak az üldözések. A karaktereket is nagyon jól átvették a színészek, néhol karakterfejlődések is megfigyelhetők, illetve hogy hogyan lesz valakiből teljesen megszállott.
Összességében egy fantasztikusan jó mozi élményt kaptunk, 2 órába belesűrítve. Nem túl lassú, de nem is túl pörgős. Tartottam tőle, de az idővel kapcsolatos poénokat is pont a megfelelő arányban, a megfelelő helyen használták fel. Annyira beleéltük magunkat a film világába, hogy már-már meglepődtünk, mikor a buszra felszállva nem kellett csuklónkat feltartva, az időnkkel fizetnünk. Köszönjük, Andrew Niccol, megint hatalmasat alkottál! (Remélem a Hosttal hasonlóképpen jól fogsz bánni.)
Történet szempontjából egy modernkori Bonnie és Clyde, vegyítve egy kis Robin hooddal. De mindez csak a film vége felé tudatosul az emberben. Nagyon szépen kidolgozott jelenetekkel gyönyörködtet minket a rendező, a romantikus jelenetek is épp csak annyira romantikus, amennyire nagyon muszáj. Az első nagy csókjelenetnél például nincs semmi lassítás, semmi romantikus zene, csak a csókot látjuk pár pillanatig, aztán BUMM! robog is tovább a film. Az akció jeleneteknél végre mindent láthatunk, és nem rángatják úgy a kamerát, mintha épp földrengés lett volna Hollywoodban. Ugyan nincsenek látványos karambolok, vagy robbanások, mégis nagyon pörgősek és jól koreografáltak az üldözések. A karaktereket is nagyon jól átvették a színészek, néhol karakterfejlődések is megfigyelhetők, illetve hogy hogyan lesz valakiből teljesen megszállott.
Összességében egy fantasztikusan jó mozi élményt kaptunk, 2 órába belesűrítve. Nem túl lassú, de nem is túl pörgős. Tartottam tőle, de az idővel kapcsolatos poénokat is pont a megfelelő arányban, a megfelelő helyen használták fel. Annyira beleéltük magunkat a film világába, hogy már-már meglepődtünk, mikor a buszra felszállva nem kellett csuklónkat feltartva, az időnkkel fizetnünk. Köszönjük, Andrew Niccol, megint hatalmasat alkottál! (Remélem a Hosttal hasonlóképpen jól fogsz bánni.)
Narancs
